- Evelyn! …Evelyn nézz rám kérlek! - Szólalt meg édesanyám, remegő hangon amiben benne volt a félelem, az aggódás, a bánat, és a gyász. Úgy tűnt, mintha nem figyelnék rá de tökéletesen hallottam őt. Csupán csak meredten bámultam az előttem levő egykorú kislányra, ki egy magas férfi kezét fogta és vele együtt minket bámultak. A lány talán egy-két centivel magasabb volt nálam. Arcát szőke tincsek - néhol göndör, ami nagyban hasonlított az enyémhez, akárcsak színben is - keresztezték, szemei arany színben tündökölt amik veszélyesnek tűntek. Vékony, törékeny testalkat, akár csak én. Magabiztos, tekintélyt követelő tekintett ami nálam nem volt meg. Hogy mi fogott meg benne?
Még ennyi év után is, én magam sem tudom a választ. Ahogy azt sem, miért határoztam el magam, hogy segítek neki.
- Evelyn! - Emelte fel a hangját. Csak ez után tekintettem végül anyámra, aki már idegesen vetette rám szúrós pillantását. Leguggolt hozzám, remegő kezeit vállamra tette, és egyenesen a szemembe nézett.
- Bármi is történjék velünk. - Kezdett bele, hogy aztán szemembe logó kósza tincset a fülem mögé tegye, ezzel megsimítva arcomat. De a szél, hamar vissza kotorta, olykor eltakarva az arcomat. Érintése olyan volt számomra, mintha ez az egész meg sem történt volna. Mintha ez a pokol… egy álom lett volna csupán.
- Mi mindig egy család leszünk. Csak te, meg én. Ezért fontos, hogy jól viselkedj... ne feledd, hogy hálásnak kell lennünk nekik amiért befogadtak. Ők különlegesek. Ahogy te is. Nem hagyom, hogy bajod essen. - Homlokomhoz hajolt, majd egy csókot adott rá. Erőtlen volt, mint ha minden élet ereje ezek után szerte foszlott volna. Talán a sok érzelem hatására, kimerült. Nem feleltem semmit. Anyám, csak egy fájó sóhajtással ölelt magához. Tekintetem visszatért, az előttem lévő lányra.
Az erdő mélyénél, egy hatalmas kastélyszerű ház állt.
Körülötte, körbe vette a sötétség amely engem is az évek során magához ölelt. Hogy ez jó, vagy rossz lenne... azt mindenki döntse el maga. Számomra csupán ez az egész semleges volt. Az éjszaka gyermekei előtt.
- Nos, akkor indulhatunk? - Érdes hang szólalt meg.
- Persze... természetesen. - Állt fel anyám, visszafordulva a magas férfi felé. - Bocsánat, nagyon csendes... de remélem hamar feloldódik. Még ezek után is. - Idegesen gyűrte kezei közt véres ruhája anyagát. Hangja ugyan olyan remegő volt. Ide-oda kapva a tekintetét, ami azt sugallta nagyon is nyugtalanító számára az, amit tettem. Amiről nem tehetek. És ez évekkel később is kihatott.
- Idő kell neki, nem kell el sietni. Nos, akkor üdvözöllek titeket a Collins birtokon. - Indultak meg a hatalmas ház felé. - Megmutatom önnek a szobáját, illetve a kislány szobáját majd... - A férfi szavai egyre jobban halkultak el, ahogy távolodtak tőlünk. Csak én, és az előttem álló lány maradtunk, a hatalmas kapu alatt amely ezt a birtokot körbe ölelte. Viszont maga a sötétséget, szinte mágnesként vonzotta magához. De sosem éreztem azt az itt létem alatt, hogy ez zavart volna. Mi több, mintha engem választott volna. Elég nevetségesnek hangzik tudom.
Feltámadt a szél. Ami egyből belekapott arcomba, majd ruhámat kedve szerint ringatta. És akkor végre megszólalt. - Nem ajánlom, hogy a közelembe gyere. - Jelentette ki lenézően, megvetve engem majd minden további nélkül megfordult és elindult. Kissé oldalra döntve fejemet néztem utána. Ahogy a szél belekap arcába, és magabiztosan szinte már diadalmasan - mint aki már megnyerte a csatát - lépked a már kiterült vörös szönyegen. Talán akkor erősödött meg bennem az érzés, hogy nem akarom szemelől téveszteni, elkerülni. Úgy hogy bármilyen is idegesítő lehetettem a kezdetektől számára, hozzá kellett szoknia hogy igen itt vagyok, és figyelem minden lépését... tettjét. Később már az életéért is küzdenem kellett.
Nem tudom miért. De azon a tragédiába fulladt napon, utána futottam. Éppen alig értem a közelébe amikor hirtelen megfordult, ekkor megtorpantam. Ismét csak a farkasszem jöhetett szóba.
- Te aztán nem értesz a szóból, igaz? - Egyik szemöldökét a magasba emelve szegezte rám tekintetét, majd szemforgatva ismételten elindult a házba. Én is megindultam volna, de akkor úgy éreztem mintha a lábam gyökeret növesztett volna a földbe. Valamit éreztem akkor. Valami sötét aura lengett körül. Szemem sarkából végül megpillantottam egy igen csak magas férfit. Amint tekintetünk összeért, a férfi elmosolyodott majd eltűnt az éjszakában. Hogy csak képzelődtem volna, vagy sem azt nem tudnám megmondani.
Végül elindultam ismét, de megálltam egy pillanatra az akkor még számomra igen magas ajtó előtt. Résnyire volt nyitva, így csak egyik kezemet helyeztem rá, a már nagyon régi, kopottas ajtóra, és csak félig a fejemet bujtattam át. Még akkori gyermeki énemmel, fel sem fogtam hogy egy új esélyt kapok.
Évekkel később...
- De hát, nem mehetsz el! - Indultam meg utána, hogy karját elkaphassam elérve ezzel azt, hogy szemtől szembe álljak vele. - Aaron egyáltalán belement, hogy csak úgy lelépj? - Vontam fel egyik szemöldököm, kérdően nézve rá. - Mi van, ha bajod esik, és nem leszünk ott hogy segítsünk? - Úgy éreztem feltéve a sok kérdésemet mind hiába... mind süket fülekre találtak.
- Aaronak, és neked semmi közötök hozzá, mit teszek. Elmegyek, és kész. Ezen sem te, sem ő nem tud változtatni. - Kapta ki kezét szorításomból. Már ha lehetett volna ezt annak nevezni.
- De Amara ezt nem... - Kapott oda államhoz, hogy egy kicsit jobban magára vonja figyelmemet. Amit meg kell hagyni, sikerült is neki.
- Drága Evelyn... lehet itt nőttél fel velem, de még mindig nem nőt be fejed lágya. Ideje ezen változtatnod. - Azzal el is engedve államat, bőröndjével megindult a már rá váró autóba.
Nagy szemekkel pislogva néztem, ahogy kilép az ajtótól Egy kis idő után, utána futottam. De kezemet rá támasztva az ajtónál nem mentem tovább. - Legalább azt mond meg hova mész... - Kiabáltam utána.
- Sajnálom, de nem tehetem. - Azzal beszállt, és elindult. Lábaim magam alatt estek össze, de kezeimmel támasztottam magam. Bámulva az autót, ahogy egyre csak távolodik.
Reménykedtem hátha vissza jön... de nem így lett.

Nem sokkal később, lépéseket hallottam magam mögött. Jól sejtettem, hogy ki az.
- Elment, és még csak azt sem mondta, hogy hova. - Szólaltam meg halkan, továbbra is magam elé nézve.
- Én igyekeztem megállítani. - Pillantottam végül az illetőre, aki nem más volt mint Aaron.
- Tudom. - Sóhajtott fel. - Én sem tudtam megállítani. - Csóválta meg fejét. Felsőjébe kaptam, amit olyan erősen markoltam meg, hogy még egy tornádó sem tudta onnan elszakítani.
- Mond el hová tart? - Néztem rá elszántan. - Kérlek...
Egy kis ideig talán hezitált, de végül csak ki mondta. - Egy másik városba ment, új életet kezdeni.
- Egy másik városba? - Pislogtam értetlenül. Mire Aaron csak bólintott. - Még is hova?
- Fournemouth. - Válasza, szinte késként hatolt a hátamba. Pontosan jól tudtam, hogy abban a városban mi is zajlik pontosan. Amara már nem egyszer mesélt nekem arról a helyről. Karjaim, amik Aaron felsőjét szorongatták elernyedtek, majd magam elé zuhantak ismét. Majd az útra pillantottam, amire már tudtam.
Amara nem jön vissza.
- Holnap reggel, én is útnak indulok oda. - Újra rá pillantottam. Majd abban a pillanatban felpattantam és kérdően vizslattam arcát. Keresve az okokat rá.
- Jól tudod, Eden mennyire is fontos számomra. Ne aggódj. Vigyázzni fogok rá.
- De, ha te is elmész... És én csak tétlenül ücsörögjek itt? - Akadtam ki a végére nem is kicsit.
- Számodra a legveszélyesebb az a hely. Elevenen felfalnak, vagy véredet veszik. Jobb ha itt maradsz. - Összeszűkített szemekkel nézett rám, amelyhez komoly elszántság párosult. Nem akartam ezt az egészet elhinni. Hiába is igyekeztem találni a szavakat, reménytelenül sütöttem le szemem... pár apró könnycsepp gördült le arcomon. Majd Aaron is útnak indult. Azon az úton, amerre nekem is tartanom kellene.
Csak ekkor tudtam meg igazán, mennyire gyenge vagyok.
A szél, enyhén kapott bele arcomba, míg nem az felerősödött és a hajamat kedve szerint táncoltatta a levegőben. Aaron után pillantottam. Kellett pár perc, amíg össze szedem magam. Kezeim ökölbe szorultak.
Bezártam magam után, ennek az öreg épületnek bejárati ajtaját. Hogy elindulhassak Aaron után.

Amara Eden Collins - Ő még gyermekként is, egy igen határozott jellem volt ami már akkor megfogott mikor először találkoztam vele. Még ha nem is akarta, mellette voltam. Talán most már ha nem lennék ott, biztosan feltűnne, hogy valami hiányzik. Befogadott, engem és az édesanyámat, így nem is lehetek eléggé hálás neki. Hiszen történhetett volna ez másképpen. Még is csak úgy éltem le életem egy részét, hogy ember voltam. De most, hála annak a titokzatos férfinak vámpírként kísérhetem végig útján, és segítenem abban. Igen... a bérgyilkosa vagyok. Egy olyan lány, ki törékenynek tűnhet de mára már igazi fenevadként leli áldozatait. És egy csepp bűntadata sincs.

Joanna Roux - Nem is kicsit lepett meg a dolog, amikor ő maga keresett fel engem, hogy segítsek számára áldozatokat lelni. Miért is mondanék nemet? Ha bár még nem találkoztam minden fajjal Fournemouthban, főleg arra nem is gondoltam hogy egy nemes démon keress fel. De ötletein kívűl - amik nagyon is tetszettek - láttam más lehetőségeket is. Így hát nem is volt kérdés, hogy belevágjak-e. Hogy részt vehessek a játékaiban, ahol én lehetek a halálosztó. Bár nem sok mindent tudok róla, a faján és nevén kívűl de remélem ez idővel a közös munkánk során ez változni fog. Talán plusz pont az, hogy szinte csak férfiakat akar eltenni láb alól. Beleszólásom pedig nincs, hogy éppen mit akar tenni.

Aaron Watcher - Ahogy Amara is, úgy ő is belépett az életembe azon a bizonyos napon. Talán egy kicsit úgy tekintek rá, mintha az apám lenne noha ez csak egy álom amibe beleringattam magam. De érthető. Szinte apa nélkül nőttem fel, és ő volt az egyetlen férfi aki jelen volt. Nem igen vett részt nevelésemben, hiszen ott volt az édesanyám aki azt a szerepet betöltötte. De miután vámpír létem után a segítségemre sietett, majd kiképzett engem, segített képességeimben így talán a kapcsolatunk jobbra fordult. Fő feladatának érzi, hogy Amara biztonságban legyen így az én feladatom az, hogy ebben segíthessem.

Pandora - Talán az egyetlen nő, akit nem igazán kedvelek. Főleg azok után, hogy Amara ellen fordult a háta mögött. Hogy kihasználta volna-e vagy sem azt nem tudom, de jobb a levegő ha ő nincs a közelünkbe. Sokáig volt Amara hitvese, ezért sajnos gyakran láttam.
Így hazudnék, ha azt mondanám örülök hogy vége. Azóta van egy másik kapcsolata, aki szerencsére férfi bár még nem volt alkalmam megismerni. Ha beszéltünk is, a flegmaságunk kívűl más nem igen történt, így a mi szálunk elég semleges.

A titokzatos férfi, ki egész életem során jelen volt?!  - Nem emlékszek rá pontosan, mikor láthattam őt legelőször. Ismerős számomra... az arca, a tekintete. Valamit érzek, ha a közelemben van. Ha bár elakart kapni, egy cseppet sem félek tőle. Akarnám őt? Vonzódok hozzá? Ki ő valójában? És mit akar tőlem?
Sajnos a rengeteg kérdés mögött, erre nem volt alkalmam hogy megtudjam. Amióta Aaron a nyomomba ért, azóta nem láttam. El telt pár év, azóta pedig megváltoztam. De sokszor gondolok arra, ha újra találkoznék vele... még is mi történne? Annyi biztos, hogy amióta átváltoztatott, valami bennem is megváltozott.

1806 - A vérbe fulladt éjszaka.
Az előző részek tartalmából...
Ebben az apró helységben, - ami nálam a megnyugvást hozta, kizárva magamtól a külvilágot - bámultam kifelé az előttem álló tájra, az ablakomon ülve. Nagy volt a csend. Semmi mást nem hallottam, csak is a törött, és kopott régi óra kattanását, ami bezengte az egész szobát. Karjaim közt szorongattam Jessabellt - ami egy plüss nyuszi volt - a kedvenc játékomat. Emlékszem, játszott pár gyerek a házunk előtt és őket figyelve gondolkoztam el, vajon milyen lehet szabadon játszani másokkal. Nem voltam az a gyermek, aki vágyik a társaságra akármennyire is lehetetlen. Még nappal volt, és akkor az ég még is úgy nézett ki, mintha vérben fürdött volna. Pedig még csak a lemenő nap verte ránk utolsó sugarait. Miatta lett az égbolt narancs-vöröses színű. Abban az időben, az emberiség még csak pelenkában járt. Hívők, szekták, és persze  boszorkány "vadászokból" állt az akkori város. Akire úgy vélték boszorkány fatyja, azt égve elégették. Hogy láttam-e már ilyet? Igen. Bár akkor még kicsi voltam, nem igazán fogtam fel mi történik. De akkor, azt az éjjelt... míg élek nem felejtem el.
Tudni kell, édesapám is egy volt azok az emberek közül, aki kereste a boszorkányokat.
" Tele van a város, ezekkel a bestiákkal. Az összeset el kell égetni! Hogy Isten megajándékozzon minket, tisztogatásunk árán."  Mondogatta mindig. Innen is már levehető, hogy a családom nagyon is vallásosak voltak. És mindig is igyekeztek, engem is így nevelni. De gyermekként jobban érdekelt a játék, mint az hogy szüleimnek felelhessek meg. Hiszen gyerekként ez természetes. Viszont édesapám nem így gondolta. Ő úgy gondolta, egy vagyok a boszorkányok közül.
Az égboltot nézve, ahogy egyre sötétedik be, olyan hirtelen is lett csend. A többi gyerek, akik az előbb még játszottak már haza mentek. Leszálltam az ablakomból, majd újra kezembe vettem Jessabellt. Nem tudtam mit csinálhatnék, így akkor elindultam megkeresni édesanyámat. Így visszagondolva, erre a napra furcsa volt, hogy a ház szinte üresen állt. Más gyermek már kétségbe esett volna, én még sem féltem.
- Anya!...Apa! - Kiabáltam, de az óra kattogásán kívűl mást nem hallottam. El telt talán pár másodperc, de később suttogásokat hallottam. - Anya? - Szólaltam meg, hirtelen megfordulva. De nem láttam a sötétségen kívűl semmit. - Anya... éhes vagyok. - Szólaltam meg ismét, de hirtelen egy alak került elém. Természetesen megijedtem, és ennek következményében hátráltam pár lépést. Míg nem neki ütköztem a falnak. Szorosan magamhoz öleltem Jessabellt. Később, tökéletesen ki tudtam venni azokat a suttogásokat.
- Boszorkány... boszorkány... meg kell halnod... - Emelt fel valamit a kezében, miközben megindult felém tovább suttogva. De felismertem hangját. - Apa? Mit csinálsz? - Szóltam hozzá, de ő csak suttogott tovább.
- Boszorkány... boszorká.. - Állt meg hirtelen, és talán még azt is ki tudtam venni, mintha rángatozott volna. Ha más nem is, de a feje biztosan. - A pokolban fogsz elégni! - Ordította torka szakadtából, miközben a kést belém akarta szúrni. Hogy akkor léteztek volna őrangyalok vagy sem, vagy csak a reflexemnek köszönhető de hirtelen lebuktam, és átbújtam apám lábai között. A kés, így a falnak csapódott be. Annyi időt hagyva, hogy gyorsan felálljak és elmekülhessek. Jessabell a földre landolt, de annyi időm nem volt hogy magamhoz vegyem.
Amikor sikerült felállnom, abban a pillanatba a földre landoltam. Apám megragadta a lábam, amint a kést kirántotta a falból. Egy apró sikítás hagyta el a számat, miközben igyekeztem valamiben megkapaszkodni. Ez egy melletünk lévő asztal lába volt. Viszont ahogy rántott magához, velem együtt az asztalt is felborította.
Még is, mit tehetne egy törékeny gyermek, egy szörnyeteg karmai közt?
- Most meghalsz! - Emelte fel ismét kését, hogy ismét támadjon. Én már éppen feladni készültem, szememet erősen becsukva vártam a végét. De akkor, hirtelen apám felkiáltott. Erre felfigyelve, a karja amiben a kést fogta lángolni kezdett. Az asztalon, egy olajlámpa adott egy kis fényt de az is már éppenhogy kezdett kialudni. De ahogy apám karjára esett, az eltört és a benne lévő olaj a földre és a karjára ömlött. Így a kést leejtette. Kapva al alkalmon, felakartam venni a kést, de ő ezt kiszúrta így rögtön cselekedni akart. De túl késő volt.
Ahogy ő leterített a földre, azzal a lendülettel éreztem ahogy teste hirtelen rám zuhan. Majd valami forró csordul le kezemre. Mire észbe kaphattam volna, már apám halott szemeivel találkoztam. Tökéletesen láttam tekintetét. Hiszen a tűz, ami az olajlámpából származott, megvilágította arcát. Könnyeim lassan csordultak le arcomon, de csak némán néztem azt az embert ki egyike volt annak aki életet adott nekem. A tűz lassan körbe vett minket. Olyan volt, mintha az a tűz védeni akart... még is lassan felemésztette az otthonunkat.
Nagy nehezen ugyan, de sikerült kimásznom apám élettelen teste alól de csak pár métert kúszva el tőle visszatekintettem rá. Még mindig nem mozdult meg. A láng pedig, ahogy a házat is lassan őt is magával vitte.
Nem hallottam mást, csak a tűz hangját. Mozdulatlnul ültem ugyan úgy apám előtt. A lángok már egyre közeledtek, de én még sem menekekültem el. Anyám kétségbeesetten, aggódva tért be a házba és amit látott könnyek közt, ordítva futott oda hozzám hogy kezemet megragadva kimenekítsen a lángok közül.
A következő amire emlékszek, hogy az erdőbe menekültünk. Csak futottunk, és futottunk... amíg meg nem állítottak minket. Akkor toppantál be az életembe... Amara.
Fournemouth városában...
Ha bár Aaron nyomát elvesztettem, valamilyen oknál fogva még is sikerült megtalálnom ezt a bizonyos várost. Olyan volt, mintha valaki megsúgta volna, hogy merre kell menjek. Nem tudom mennyi időbe telhetett, de az már tisztán világos volt a számomra hogy már késő éjszaka van.
Amikor már a város elé értem, még annál is nagyobb sötétség ölelte körbe. Az ösvény, ahol álltam nem vett más körbe, csak is a már magasra nőt fű. Egy pillanatra megálltam, hagyva hogy a szél egy kicsit felébresszen. Hiszen nem tudtam elhinni, hogy megérkeztem. Még így is hatalmasnak tűnt ez a hely.
De valami nem stimmelt. Valami rossz érzés fogott el, volt valami... gonosz.
Később halk neszt hallottam meg, először oldalról, majd végül mögöttem. Nem is volt kérdés, hogy felfigyeltem rá és körbe is néztem magam körül, nem-e látok itt még valakit rajtam kívűl. De ugyan akkor, később arra is gondoltam hogy csak a fáradtság játszadozik velem és ez nem más mint képzelgés. Nem akartam sokáig várni, hogy történni fog-e valami, úgy hogy erőt vettem lábaimon és elindultam.
Úgy éreztem, hogy teljesen egyedül vagyok ugyan is az utcákon egy csepp lélek sem volt. És ha volt is, nem igazán akartam velük szóba kerülni. Mindvégig Aaron szavai csengtek a fülemben, mielőtt még elment volna.
" Felfalnak, vagy véredet veszik. "
Ezért jobbnak láttam, ha útbaigazítás nélkül találom meg vagy Aaront, vagy Amarát.
Egy sarkon befordulva, véletlenül egy zsákutcába kerültem. Megállva a nagy téglafal előtt, halkan sóhajtottam fel, hogy most igen... vissza kell fordulnom. De nem telt el sok időbe, ismét neszt hallottam meg magam mögött.
Még sem képzelgés lett volna? Valaki követ engem?
Hátrafordítva fejemet, senki nem láttam. Majd újabb neszt hallva hátrálni kezdtem ugyan is az előttem ment el valaki. Neki ütközben valakinek, vagy valaminek. Nem sokkal ez előtt biztos voltam benne, hogy mögöttem nem volt fal. Így hamar rájöttem, hogy valaki még is csak követett. Főleg, hogy ez a valaki hátúlról egyik kezével lefogott, míg a másikkal számat fogta be. Hogy egy hangot se adjak ki.
- Végre, az enyém vagy! - Azzal a nyakamba harapott, amire felsikítottam volna de hála neki, ez át ment egy igen fájó hümmögésbe. Fogalmam sem volt arról, hogy mit tegyek. De nem is kellett gondolkozni ezen. Ugyan is pár másodperc elteltével, a fazon csak úgy kámforrá vált. A földre zuhantam, egyik kezemmel támasztva magamat, míg a másikkal a nyakamhoz kaptam oda. Hogy megijedtem volna? Vagy féltem volna? Nem tudnék rá válaszolni. És őszintén... inkább azon voltam hogy levegőért kapkodjak.
Még is... mi volt ez?
Nagy nehezen ugyan, de sikerült végül felállnom. Végig kapaszkodva, a jéghideg falnál tudtam eljutni a sarokig ahol végül körbenéztem. De annak az alaknak sehol sem vol nyoma. Annyi bizonyos volt bennem, hogy vámpír volt. Mi van, ha csak viccből harapott meg? És hogy értette, hogy az övé vagyok?
Kérdések fogalmazódtak meg bennem, de a válasz még várhatott magára.
Hirtelen, egy hasító fájdalmat éreztem a mellkasomban, amire oda kapva kezemet erősen felszisszentem. Amint enyhültek a fájdalmak, ismét felerősödött. Egy lépést sem tudtam tenni, és ismét a földre zuhantam. Levegő után kapkodva, végül elájultam. Fogalmam sem volt arról, hogy most meghaltam-e vagy csak álom csupán, de mintha valaki felemelt volna. Éreztem a szellőt, és olykor egy mély hangot. Majd minden elsötétült.

***

Testem hirtelen emelkedett fel, amint ismét levegőhöz jutottam. Szemeim hirtelen nyíltak ki, majd hirtelen valami ellenállhatatlan szomjúság kerített hatalmába. Amit láttam magam előtt, az a hófehér plafon volt. Fogalmam sem volt arról, hogy mi történik, sem azt hogy hol vagyok. És igazából azt hittem, hogy még mindig egy megmagyarázhatatlan álomban vagyok. Hirtelen felültem, de abban a pillanatban szédülni kezdtem. Homályosan láttam még ugyan, de ki tudtam venni hogy egy szobában vagyok. Hallottam valami furcsa hangot, mintha valami vízesésnél lettem volna. Majd egy csábító illatott, éreztem amire felkapva a fejemet kerestem a forrást. Bele telt kis időbe, de lassan visszatért a látásom is. És amit láttam...
Egy férfi, akinek kezéből csugott le a vére, kényelmesen ülve az egyik fotelben.
- Mire vársz még? - Gonosz mosolya, ellenállhatatlan vigyorrá vált, ahogy tekintetét az enyémbe fúrta. Nem tehettem róla, szinte az ösztöneim vezéreltek így pillanatok alatt elé teremtem ölébe kerülve, megfogva vérben uszó kezét nyelvemmel megízlelve azt pillantottam fel rá. Majd hirtelen feltápászkodva vállaira, kibukkanó fogaimat az ő nyakába fúrtam. Halk sóhajjal reagálta le cselekedetemet sőt, még jobban magához is vont.
Ahogy ittam vérét, egyre jobban lankadt szomjúságom, ugyan akkor végre észhez tértem... tulajdonképpen mi is lettem. Mi vált belőlem. Elváltam tőle, majd ijedtemben álltam fel, és menekültem volna el... bárhova de ő megragadta karomat, és visszahúzott az ölébe. Lefogott, és pont úgy mint aki a sikátorban is tette.
- Mit gondolsz, hova mész? Szépen itt maradsz, és teszed amit mondok világos? - Morogta rám. A hangja is ismerősen csengett a fülemben. Ő volt az, aki átváltoztatott.
Úgy éreztem, hogy valamiért ismerősnek tűnik nekem. Mintha láttam volna már valahonnan. A múltamból ritkán felejtek el dolgokat, de ő még sem jut az eszembe. De ami még ennél jobban megijeszt az-az, hogy nem féltem tőle. Sőt mi több, mintha azt akarnám, hogy a közelemben legyen. Mintha, ő lenne az a sötét aura, amit mindig is éreztem magam körül. Az is lehet, hogy csak képzelgek, és ez az egész csak képzelgés, egy álom. Sajnos viszont rá kell jönnöm, hogy ez nem így van. Ez az egész nem álom. Akárhogyan igyekeztem átgondolni kusza gondolataimat, ez a valóság. Valóban vámpír lettem.

Mellkasára tettem kezeim, hogy el lökhessem magam tőle. És amint ez sikerült, azzal a lendülettel a földre zuhantam, így találkozva ismét a hófehér plafonnal. Nem volt elég erőm ahhoz, hogy feltudjak állni. Hiába csillapította ez az akárki, az éhségemet... gyenge voltam, és ezt az alkalmat Ő remekül kihasználta.
És hogy hogyan? Mire észbe haphattam volna, fölém kerekedett amire én hirtelen hátrálni kezdtem, de sajnos a fal ismét ellenem volt és neki ütköztem. Ő pedig egyre jobban közeledett, hajolt oda arcomhoz. Nem tehettem mást, mint hogy ki álltam tekintetét. Orrunk éppen hogy összeért, egymással néztünk farkas szemet.
Egyik kezével, végigsimított arcomon, majd hirtelen államnál fogva húzott mégjobban magához.
- Nem is sejtheted, mióta vártam ezt a napot Evelyn. - Szinte már csábító mosolya ismét megjelent arcán.
- Ki vagy te? - Szürtem ki fogaim, közül. Amire hangos nevetésbe kezdett.
- Semmit sem változtál. Ugyan az a gyermek néz rám, mint akit akkor azon a bizonyos napon megismertem. Ennek örülök. - Ajkaiba nyalt, ahogy végig fürkészett tekintetével. Hallgatva mondatát viszont megijedtem, oly annyira - talán az ösztönök miatt - hogy rá fújtam. Még engem is meglepett ez a cselekedett, de Ő csak kuncogott rajtam, míg gonosz mosolyával nem eresztette el tekintetem. Majd elengedett, és felállt.
- Két választásod van. Életben maradsz, vagy meghalsz. - Igazgatta meg magát, hogy aztán kezéről lenyalja saját vérét. Ami már persze azóta teljesen meggyógyúlt.
Ennek láttán, elpillantottam... talán zavarban lennék?
- Kiléphetsz azon az ajtón, de számolnod kell vele hogy vérszipollyá válhatsz, egészen mindaddig amíg egy vadász szét nem loccsant, vagy egy pokolkutya szaggat darabokra. - Vonta meg erős, széles vállait.
- Még is mit... - Szólaltam volna meg, de ő közbevágott.
- De ha itt maradsz, egy hosszú, új élet vár rád. Új lappal indulhatsz. Ha azt teszed, amit mondok. Ha viszont, ellenszegülsz, erőszakhoz kell hogy folyamodjak. Azt pedig jobb, ha nem látod. - Szinte már ördögi fülig érő mosolyra váltott, ahogy ajkait ismét végig szánta nyelvével.
Összeráncolva szemöldököm, tekintettem fel rá enyhén levegőért kapkodva. Nem tudnám, azt az érzést megfogalmazni, amit akkor abban a pillanatban éreztem. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a mostani helyzet jó vagy rossz. Egy csepp félelem sem volt bennem, még is jobbnak láttam ha valahogy kimenekülök innen. Rápillantottam az ajtóra, majd vissza a férfira. Amíg őt figyeltem, belekapaszkodva a falba ami eddig ellenségemmé vált feltápászkodtam amennyire tudtam.
- Tévedsz, ha azt hiszed ennyivel a markodban tarthatsz. - Pillantásom felé, talán úgy hathatott mintha egy gyilkossal szemben állna. És tulajdonképpen az is vagyok. Még ha az önvédelem volt, ami megtörtént.
Hirtelen felindulásból, az ajtó felé rohantam - már amennyire tudtam, hiszen egyszer-kétszer majdnem össze roggyantam a földre - de Ő ismét megelőzött, és mire kinyitottam az ajtót becsapta előttem, majd megfordítva engem, az ajtónak szorított. Halk szisszenés tört ki belőlem. Kezével az ajtóba csapott, hogy még esélyem se legyen kimenekülni előle. Ahogy közelebb hajolt, úgy fordítottam el a fejemet, hogy még véletlenül se nézzek a szemeibe. Hiszen az a tekintett...
- Te ostoba, nem fogod fel? Ha kilépsz azon az ajtón, meghalsz. Nincs számodra senki, aki segíthet rajtad. - Morogta óra alatt, mialatt folyamatosan arcomat nézte, hogyan reagálok. Ekkor már mérgesen tekintettem rá.
- Tévedsz! Én... - Egy kis szünet után, fejemet csóválva folytattam tovább. - Én nem vagyok egyedül! - Emeltem fel rá a hangom. Amíg ezzel a mondattal volt elfoglalva, kezem az ajtó kilincsére tévedt, és csak remélhettem, hogy ez az ajtó kifelé nyílik. És szerencsére, kifelé nyílt így szinte úgy estem ki az ajtón, le a földre. De nem volt sok időm arra, hogy észhez térjek. Becsaptam az ajtót a lábammal, kis időt nyerve így azzal, hogy kimeneküljek az épületből. Feltápászkodva a földről, futásnak eredtem.
Tudtam, hogy utánam fog eredni. Pár másodperccel később így is történt. Szinte azonnal úgy csapta ki az ajtót, hogy az majdnem leszakadt a helyéről.
- Csak is a kezem által vagy biztonságban. Csak is én segíthetek rajtad! - Ordította felém.
- Senki sem kért arra, hogy szörnyeteget csinálj belőlem. - Váltottam én is ugyan olyan hangnembe miközben hátrálni kezdtem, ha futásnak ered ne érjen meglepetésként.
- Szörnyeteget?! Evelyn... - Sétált felém. Nyúlt mellkasához oda, ahol már élettelen szíve pihent.
- Számomra te több vagy, egy szörnyetegnél. Te annál több vagy nekem. Szóval ez igen sértő részedről. - Csóválta meg fejét, miközben orrnyergére helyezte újjait a most elhangzott mondatokra.
Ismét futásnak eredtem, és fogalmam sem volt hogyan de sikerült kijutnom onnan. Nem telt bele egy percbe se már meg is jelent az utcán, hogy üldözőbe vegyen.
Fogalmam sem volt, hogy merre menjek csak futottam tovább. Éjszaka szinte lehetetlen bárkitől is segítséget kérni, alligha lehet... hiszen ez Fournemouth. Nem tudhatod, ki van ellened, és melletted.
Menekülésem közben, hirtelen szárnycsapkosádok közepette egy alak állt be elém, majd abban a pillanatban lefogott amint neki ütköztem.
- Nem voltam elég világos, hogy maradj a... - De hangja elakadt. Ismerős volt. Felismertem. Felpillantottam az illetőre, aki nem más volt mint Aaron. Összeszűkített szemekkel pillantott le rám. Egyenesen szemeimbe, amik talán egy pillanatra vérvörös színben pompáztak. - Aaron! - Ugrottam nyakába, hiszen megörültem hogy látom. De annak ő nem örült, hogy mivé váltam. Hiszen tudta, már az első pillanattól fogva.

Pár évvel később...
- Szóval, ezt kéred tőlem cserébe? Miért...? - Pillantottam ki kapucnimon keresztül, szemem sarkálból a mellettem álló bukott angyalra, ki végig segítette, kísérte életemet. És neki köszönhetően válhattam azzá, aki most vagyok. Vissza lepillantva, az épület tetejéről az említett személyre.
- Komolyan el kell magyaráznom? - Sóhajtott fel.
- Csupán csak nem értem. Erősebb vagy nálunk, még is engem kérsz fel erre. Én ehhez semmi vagyok. - Fontam össze karjaimat.
- Már nem is akarsz mellette lenni? - Tekintett rám.
- Erről szó sincs! - Mordultam fel. - De mi van, ha nem lát szívesen...
Aaron neki támaszkodott az egyik tetőn lévő kerítésnek.
- Egy cseppet sem változott, ha azon aggódsz.
- De kicsiként se volt oda értem.
- Hidd el, ha felhasználhat céljaira még annál többet is fogsz érni neki. Ráadásul... - Tette kezét vállamra. - Még is csak együtt nőttetek fel.
Mondatait hallva, kis bizonytalansággal visszapillantottam rá. - Ne aggódj... Jól tudom, hogy fontosabb Ő neked. Már réges-régen elfogadtam a sorsom. - Pillantásom komollyá változott. Hiszen követem anyám példáját. Nekem Amara mellett kell lennem. És védenem azoktól, kik az életére akarnak törni.
- Itt leszek. - Nézett utánam, ahogy odasétáltam a tető széléhez, megfordultam Aaron felé. Csak pár centi választott el, hogy ne essek le. Apró mosoly kúszott arcomra. - Azt melegen ajánlom is. - Döntöttem magam hátra, hogy átadjam magam a gravitációnak... a zuhanásnak.
Behunytam szememet, hogy egy kicsit ki rekesszem a világot körülöttem. Majd kinyitva szememet, használva a gyorsasági képességemet talppal értem földet, ennek hatására pedig a beton kissé megrepedt. Pontosan Amara mögé értem földet, ahonnan fel is álltam, levéve közben a kapucnit magamról.