Samael Gornek
 

Pimasz, túl pimasz… - gondoltam összeráncolt szemöldökkel. Egyre inkább érett bennem a gondolat, hogy eme tiszteletlenséget jobb lenne minél előbb „kinevelni” belőle. Másrészről viszont egészen szórakoztató is volt.
- Milyen költői... – jegyeztem meg pimasz pillantással. De nem válaszoltam meg a kérdését. Úgy hiszem mindketten tisztában voltunk a válasszal, felesleges lett volna erre szavakat pazarolni. Mi oka lenne rá? Mondjuk az, hogy bedőlve provokálásának megszabadítom a démontól, ezáltal alkujuktól is és végre szabad lesz, és alig kellett csak a kisujját megmozdítania. Okos húzás lett volna, de pechjére nem egy esztelen kis démon voltam, aki be akarta bizonyítani, hogy milyen veszélyes is. Szerencsére ezzel abszolút tisztában voltam.
Széles mosolyra húztam a szám. Csak nem azt hiszi, hogyha már egy démonnal alkut kötött, akkor már ki is ismerte a démonokat? Már nem lephetik meg Őt? Érdekes gondolat. De azt hiszem nem én leszek az, aki most felvilágosítja. Szóval inkább megjegyzés nélkül hagytam, csak sokat sejtető mosolyom árulkodhatott, hogy mulatságosnak tartom kijelentését.
Ahogy az asztalra döntöttem és közelebb hajoltam hozzá arcvonásain akkor sem láttam ijedséget. Kétségtelen, jól leplezi azt, vagy tényleg annyira őrült, hogy nem mérte fel mekkora veszélyben is lehet. Vele ellentétben az én arcvonásaim sokkal beszédesebbek voltak, habár tekintve, hogy én démon vagyok a félelem sosem látszódott rajta, ellenben a kiszámíthatatlansággal, az őrületet súroló, már-már megszállott élvezettel.
- Ember? – kérdeztem vissza. – Milyen ember? – pillantottam körbe – Én itt csak egy fogságba esett vámpírt látok, aki messze van attól, hogy legyőzzön egy démont. – pimasz tekintettel vizslattam. Persze értettem a szavaiban rejlő fenyegetést, de úgy döntöttem ezúttal nem veszek róla tudomást, legalábbis olyan értelemben, hogy nem kapom fel a vizet miatta. Az talán túlzás lett volna, valami olyasmi, ami akár az ellenkezőjét is bizonyíthatná, hogy leggyőzhetőnek tartom magam, netalántán még veszélyben is érzem magam. Halott lássuk be ezen opciók egyike sem állt fent. Így hát könnyebb volt higgadtságomat is megőriznem, már ha mindezt nevezhetjük higgadtságnak.
Elégedett vigyor jelent meg arcomon, ahogy Darius íriszei szép lassan aranysárgába váltottak.
- Pontosan tudom, hogy milyen nehéz ellenállni. – súgtam a fülébe együttérzően, de az ördögi vigyor letörölhetetlen volt az arcomról. Na persze nem teljesen ugyan az, ami engem vonz, én koránt sem inni szeretem a vért, mint inkább csak kiontani, mindenesetre, eme vágyamnak én csak ritkán állok ellen. De, ami Dariust illette, nos az Ő nevében nem tudok nyilatkozni, de ha tippelnem kéne, valószínűleg Ő sem éppen az az önmegtartóztató típus, hiszen akkor talán a vérem kicsordulása nélkül fel sem ébredt volna benne a szomjúság. De hát ki tudja, koránt sem tudtam minden egyes részletét a vámpírok szomjúságának.
Éreztem ahogy izmai megfeszülnek szorításom alatt.
- Hohhoooo. – első próbálkozását már csak azért is meghiúsítottam, hogy tudja, csakis rajtam múlik, hogy mikor szabadul. De második próbálkozásának engedtem. Hagytam, hogy felpattanjon az asztalról, hogy szembe forduljon velem. Két kezemet megadóan felemeltem, de továbbra is csak mosolyogtam. Ha akartam volna sem tudtam volna titkolni, hogy mennyire jól szórakozok. És igazából miért is akartam volna ezt eltitkolni?
- És most mi lesz? – kérdeztem meg felvonva szemöldököm, miközben kezeimet is szépen lassan leeresztettem. Habár nem egészen voltam tisztában azzal, hogy a vérem milyen hatással lehet rá, azért lássuk be egészen jó móka lett volna kideríteni. Mentségemre szóljon, eddig még nem igazán játszadoztam vámpírokkal, és ez a lehetőség sem merült fel még bennem, leszámítva az utóbbi időszakot, amikor ebbe a városba keveredtem. Micsoda remek szórakozásokat hagytam ki, de ezeket sosem volt késő bepótolni.
- Nem hiszem, hogy erre lesz lehetőséged még egyszer. – jegyeztem meg. Kissé félredöntöttem a fejem, hogy nyakamból egy kicsit nagyobb területet hagyjak szabadon. Ha rám vetette magát, akkor egy pillanatig sem tiltakoztam ellene. Azt hiszem inkább kíváncsian álltam ehhez az egészhez, hiszen még engem sem harapott meg vámpír, ez egy egészen új érzés lesz.

| Alex Hogh Andersen | The Wrath | Credit: Venus |

Samael The God
 

Gonosz mosoly suhant át az arcomon Darius válaszának hallattán, hogy milyen könnyű engem csapdába csalni, de nem kommentáltam. Most inkább azzal voltam elfoglalva, hogy kiderítsem, hogy miféle lény műve lehet ez, és hogyan tudnék rá hatni. És ha mindez nem jön össze, akkor hogyan fullasztom vérbe ezt az egész bulit. Mert hát hiszen Halloween van, mindenki rettegésre vágyik és hát tőlem megkaphatják.
Egy cseppet sem zavartattam magam a rám szegeződő tekintetektől, ami azt illette, miután végig mértek máris inkább a saját dolgukkal voltak elfoglalva. Nem csoda, hiszen fogalmuk sem volt, hogy ki vagyok, vagy hogy éppenséggel mi vagyok, hiszen én sem tudtam, hogy kik vesznek engem körül. Lehet, hogy éppen egy pokolkutya mellett ácsorgok és fel sem tűnik egyikünknek sem, hogy épp esküdt ellenségük az. Érdekes, nagyon érdekes. – gondoltam körbe pillantva a nagy termen.
Tekintetem Dariusra emeltem amikor előált az ötletével.
- Oh igen, bújócskázik. – játékos vigyorom is igen nyugtalanítóan hathatott azokra, akik véletlen odapillantottak. – Meg kell hagyni, nagyon ért ez a valaki ahhoz, hogyan tegye a dolgokat még szórakoztatóbbá. – jegyeztem meg teljesen felélénkülve. Mert hát nem titok, imádtam amikor az áldozatok valami izgalmat vittek a levadászásukba, egy kis bújócska, egy kis fogócska és mi egy más, nagyon kreatívok tudtak lenni. Az emelet említésére tekintetemmel megkerestem a lépcsőt. Ez egy hatalmas kastély, rengeteg szobával, több emelettel, valószínűleg hiába kutatnánk át az egészet, akkor sem találnánk meg a házigazdát. Legalábbis ez volt az én gondolatom, hiszen aki ilyen varázslatra képes, az nagy valószínűséggel nem egy emelti szobában ücsörög védtelenül, arra várva, hogy valaki rátaláljon. Nem, valószínűleg saját magát is valami varázslattal védi. Így hát elő kell csalogatni valamivel, és erre talán a legjobb megoldás, hogyha felfordulást csinálunk. De Dariusnak igaza volt, nem kell elkapkodni a dolgokat, először mérjük fel a terepet. A Dariustól kapott poharat, akármi is legyen benne egy húzásra ledöntöttem a poharat magam mögé hajítva, ami csörömpölve tört darabokra. – Akkor induljunk, az emeltre. – jelentettem ki rákacsintva, máris utat törve magamnak a lépcső felé. Nem sokat törődtem a félrelökött egyénekkel. Egyes ránk szegeződő tekinteteket követtem, kacsintva egyet rájuk, hogy ne aggódjanak, nem feledkeztem meg róluk sem, hamarosan visszatérek, hogy kicsit feldobjam a bulit.
A lépcsőt a hatalmas csarnok fényei világították meg eleinte, de egyre feljebb érve a fény halványodni kezdett. Az emelet nem volt úgy kivilágítva, mint a bálterem, de hát ez logikusnak tűnt. A félhomályos emeletre érve tekintetemmel végig pásztáztam a folyosót mindkét irányba.
- Legalább a nevét tudnám. – zsörtölődtem, hiszen így nem tudom a házigazda nevét kiáltozni, hogy előkerüljön. Mennyivel mókásabb lett volna úgy, de hát azzal kellett beérnem, ami volt. – És mi volna a terved? – néztem a vámpírra. – Végig nyitogatjuk az összes ajtót remélve, hogy találunk valakit? – vontam fel a szemöldököm. Már éreztem, hogy ha a sokadik ajtó mögött is üres szobát fogunk találni, akkor megunom ezt az egészet és kezdődhet az őrület a földszínten. Na nem mintha nem borított volna már most elegendő vér így is, de valószínűleg Darius szem bánta volna annyira, ha friss vér fröccsen a ruhájára, meg azok a vámpírok sem, akik még lent tartozkódtak, még ha most jelenleg fogalmam sem volt, hogy kik lehetnek azok.

| Alex Hogh Andersen | The Wrath | Credit: Venus |

Samael Gornek
 

Érdekesnek véltem, hogy az ismeretsége többsége a halálát akarja, ami azt illeti enyhe túlzásnak éreztem. De ez most nem volt túlságosan lényeges, csupán csak egy aprócska kitérő.
Meg kell hagyni Darius fel volt készülve, még így is, hogy teljesen váratlanul leptem meg. De hát mire is számíthattam volna egy ilyen hosszú életű vámpírtól, aki már oly sok mindent látott és tapasztalt. Habár, azt meg kell hagyni, velem még nem volt dolga, vagyis ilyen közvetlenül még biztos nem.
- Te most hízelegsz? – kérdeztem meg kissé felvonva szemöldököm, ajkaimra egy félmosoly kúszott. Hát persze, hogy hízeleg, még ha nem is szándékosan teszi.
Ugyan nem vártam meg, hogy meddig merészkedik el, azt hiszem képtelen lettem volna csak hagyni és figyelni az eseményeket. Persze voltak olyan helyzetek is, de ez most teljesen más volt, főleg, hogy egy pimasz kis vámpírral álltam szemben, vagyis most már nem szemben. Meg kell hagyni, a vámpírok többnyire ilyenek voltak, mindig is felsőbbrendűnek tartották magukat, mindennél és mindenkinél, de hát mit zavart ez engem, amikor nagyon is jól tudtam, hogy a ranglétra legfelső fokán úgyis Én vagyok. Hagy gondolják csak, hogy ők az elit, annál mókásabb a játék.

| Alex Hogh Andersen | The Wrath | Credit: Venus |

Samael Gornek
 

Pimasz, túl pimasz… - gondoltam összeráncolt szemöldökkel. Egyre inkább érett bennem a gondolat, hogy eme tiszteletlenséget jobb lenne minél előbb „kinevelni” belőle. Másrészről viszont egészen szórakoztató is volt.
- Milyen költői... – jegyeztem meg pimasz pillantással. De nem válaszoltam meg a kérdését. Úgy hiszem mindketten tisztában voltunk a válasszal, felesleges lett volna erre szavakat pazarolni. Mi oka lenne rá? Mondjuk az, hogy bedőlve provokálásának megszabadítom a démontól, ezáltal alkujuktól is és végre szabad lesz, és alig kellett csak a kisujját megmozdítania. Okos húzás lett volna, de pechjére nem egy esztelen kis démon voltam, aki be akarta bizonyítani, hogy milyen veszélyes is. Szerencsére ezzel abszolút tisztában voltam.
Széles mosolyra húztam a szám. Csak nem azt hiszi, hogyha már egy démonnal alkut kötött, akkor már ki is ismerte a démonokat? Már nem lephetik meg Őt? Érdekes gondolat. De azt hiszem nem én leszek az, aki most felvilágosítja. Szóval inkább megjegyzés nélkül hagytam, csak sokat sejtető mosolyom árulkodhatott, hogy mulatságosnak tartom kijelentését.
Ahogy az asztalra döntöttem és közelebb hajoltam hozzá arcvonásain akkor sem láttam ijedséget. Kétségtelen, jól leplezi azt, vagy tényleg annyira őrült, hogy nem mérte fel mekkora veszélyben is lehet. Vele ellentétben az én arcvonásaim sokkal beszédesebbek voltak, habár tekintve, hogy én démon vagyok a félelem sosem látszódott rajta, ellenben a kiszámíthatatlansággal, az őrületet súroló, már-már megszállott élvezettel.
- Ember? – kérdeztem vissza. – Milyen ember? – pillantottam körbe – Én itt csak egy fogságba esett vámpírt látok, aki messze van attól, hogy legyőzzön egy démont. – pimasz tekintettel vizslattam. Persze értettem a szavaiban rejlő fenyegetést, de úgy döntöttem ezúttal nem veszek róla tudomást, legalábbis olyan értelemben, hogy nem kapom fel a vizet miatta. Az talán túlzás lett volna, valami olyasmi, ami akár az ellenkezőjét is bizonyíthatná, hogy leggyőzhetőnek tartom magam, netalántán még veszélyben is érzem magam. Halott lássuk be ezen opciók egyike sem állt fent. Így hát könnyebb volt higgadtságomat is megőriznem, már ha mindezt nevezhetjük higgadtságnak.
Elégedett vigyor jelent meg arcomon, ahogy Darius íriszei szép lassan aranysárgába váltottak.
- Pontosan tudom, hogy milyen nehéz ellenállni. – súgtam a fülébe együttérzően, de az ördögi vigyor letörölhetetlen volt az arcomról. Na persze nem teljesen ugyan az, ami engem vonz, én koránt sem inni szeretem a vért, mint inkább csak kiontani, mindenesetre, eme vágyamnak én csak ritkán állok ellen. De, ami Dariust illette, nos az Ő nevében nem tudok nyilatkozni, de ha tippelnem kéne, valószínűleg Ő sem éppen az az önmegtartóztató típus, hiszen akkor talán a vérem kicsordulása nélkül fel sem ébredt volna benne a szomjúság. De hát ki tudja, koránt sem tudtam minden egyes részletét a vámpírok szomjúságának.
Éreztem ahogy izmai megfeszülnek szorításom alatt.
- Hohhoooo. – első próbálkozását már csak azért is meghiúsítottam, hogy tudja, csakis rajtam múlik, hogy mikor szabadul. De második próbálkozásának engedtem. Hagytam, hogy felpattanjon az asztalról, hogy szembe forduljon velem. Két kezemet megadóan felemeltem, de továbbra is csak mosolyogtam. Ha akartam volna sem tudtam volna titkolni, hogy mennyire jól szórakozok. És igazából miért is akartam volna ezt eltitkolni?
- És most mi lesz? – kérdeztem meg felvonva szemöldököm, miközben kezeimet is szépen lassan leeresztettem. Habár nem egészen voltam tisztában azzal, hogy a vérem milyen hatással lehet rá, azért lássuk be egészen jó móka lett volna kideríteni. Mentségemre szóljon, eddig még nem igazán játszadoztam vámpírokkal, és ez a lehetőség sem merült fel még bennem, leszámítva az utóbbi időszakot, amikor ebbe a városba keveredtem. Micsoda remek szórakozásokat hagytam ki, de ezeket sosem volt késő bepótolni.
- Nem hiszem, hogy erre lesz lehetőséged még egyszer. – jegyeztem meg. Kissé félredöntöttem a fejem, hogy nyakamból egy kicsit nagyobb területet hagyjak szabadon. Ha rám vetette magát, akkor egy pillanatig sem tiltakoztam ellene. Azt hiszem inkább kíváncsian álltam ehhez az egészhez, hiszen még engem sem harapott meg vámpír, ez egy egészen új érzés lesz.

| Alex Hogh Andersen | The Wrath | Credit: Venus |