Alethea

Gondolataiból felpillantott az angyalra, amikor azt említette, hogy bizonyára találkozott már bukottakkal és kegyvesztetekkel. Érdekes, hogy a kettő mennyire elkülönül egymástól, hát még a mennybéli angyal, mennyire elüt a kettő fentebb említettől. Hiszen itt volt az Őrangyala, egy teljesen tiszta, bűntelen lény, vagyis volt teljesen tiszta. Ő már tudta, azzal, hogy lejött ide, mindenét veszélybe sodorta, de mindaddig amíg ez ki nem tudódik, amíg odafent rá nem jönnek erre, addig minden olyan marad, mint most.
Ami pedig azt illette, hogy összefutott-e már kevésbé tiszta társaival? Nehéz lett volna megmondani. Hiszen egyik sem úgy ált elébe, hogy „én bukott vagy éppen kegyvesztett angyal vagyok”. Tény, mindüknek megvolt a maga kisugárzása, de ha az ember tudta is, hogy mit keressen, akkor sem volt 100%-os a siker. Így hát kissé megrázta a fejét válaszként. – Legalábbis nem tudok róla. – tette még hozzá. Ha jobban belegondolt, nem tudta hibáztatni az angyalokat, azért, mert „elgyengülnek”, engednek a vágyaiknak. Mégis csak élőlényekről beszéltek, nem lehet az, hogy örökké csak érzelmek nélkül figyelnek. Habár nem sokat tudott az angyalokról, hogy milyenek is lehetnek, milyen a természetük, de most itt volt a remek alkalom, hogy ezt megtudja. Legalábbis azt, hogy ez az egy milyen.

Érdeklődve hallgatta ahogy Nick magyarázza neki, hogyan is lehet felismerni az angyalokat, vagy hogy éppenséggel miért is olyan nehéz. Több ezeréves volt és most úgy érezte magát, mint akit visszaültettek az iskolapadba. Sejtette, hogy a világ tartogat még meglepetéseket, de hogy ekkora meglepetést, azt nem gondolta volna.
- Ez azért szomorú. – jegyezte meg félrehúzva a száját. Egy angyal, aki már nem is igazán angyal. Akárhogy is ez a gondolat egy kissé letörte. De aztán újra az angyalra pillantott, mikor bűntelen társairól mesélt neki és ez újra mosolyt csalt az arcára.
- Remélem a te pozitív energiáid is megmaradnak. – hangja bizakodó volt. Ő mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy ez így is maradjon. Nem szerette volna azt látni, hogy az Őrangyala elveszti mindenét, miatta. Nem, ezt nem engedhette.
Elgondolkodva hallgatta az angyal beszámolóját a vele való eddigi kapcsolatáról. Olyan szürreálisan hatott ez az egész. Hosszú évekig vele volt és még csak nem is tudott róla. Az a sok gondolat, megérzés, melyik lehetett az, amit Nick ültetett belé és melyek voltak az Övéi? Nem tudta volna elhatárolni a kettőt. Talán egy kicsit ijesztő is lehetett mindebbe belegondolni. És valóban, az az időszak, amikor tisztán az ösztöneire hallgatott, a megérzéseire, az az idő sokkal zökkenőmentesebb volt. És most már azt is tudta, hogy mi volt ennek az oka.
- Nos igen, nem maradhattam már az erdőkben. – helyeselt – Már így is túl kevés van belőlük. Nem húzhattam tovább a beilleszkedést. – ugyan Nick egy pillanatig sem hibáztatta emiatt, ezt a tudtára is adta, de úgy érezte, hogy mégis csak meg kell magyaráznia. – Előbb utóbb úgyis ide jutottam volna. – vonta meg a vállát – És ha ez a város tele is van olyan lényekkel, akik közelében egy cseppet sem biztonságos lenni, mégis talán ez az egyetlen olyan város, ahol nem vagyok kívülálló, ahol nem vagyok furcsaság. – magyarázta elmerengve mindezen. Amikor úgy döntött, hogy végre lép és idejön, előtte jó alaposán átgondolta ezt az egészet. És ha úgy vesszük nem volt ez olyan rossz, voltak ismerősei, olyanok, akik előtt nem kellett titkolnia valódi kilétét, és ez igazi felüdülés volt, míg az emberek között, örökké titkolóznia kellett volna. De újfent igazat kellett adnia Nicknek, hiába ismert Pokolkutyát is, akiknek az a feladata, hogy védjék a várost és a benne élőket, még így is sikerült bajba keverednie. De hát nem hibáztathatott senkit, nem lehet mindig mellette valaki, hogy vigyázzon rá. Vagy hát eddig legalábbis ezt gondolta, de most itt ült vele szemben ez a valaki.
De ez az Őrangyal nem látta olyan optimistán a dolgokat, ahogyan Ő. Persze teljesen meg tudta érteni, ráadásul Ő sokkal jobban ismerte, hogy mi van odafent, mik a szabályok, amik mentén élhetik az életüket, így hát Nick valószínűleg sokkal jobban átlátta, hogy az, amit Alethea mond, csak vágyálom, vagy legalábbis egy olyan jövőkép, aminek beteljesülésének igen csekélyek az esélyei.
- Nos sosem tudhatod, hogy mit hoz a jövő. – húzta fel a vállait és egy biztató mosolyt villantott. Sosem volt egy beszédes jellem, de általában azért tudta, hogy mikor mit kell mondani, most mégis úgy érezte magát mintha újra kisgyerek lenne. Mint ahogy már korábban is érezte, mintha újra kéne tanulnia mindent. Habár amit az arkangyalokról mondott benne is kételyeket keltett. Mindig is úgy érezte, hogy a világot nem a megfelelő egyének irányítják, hogy a hatalom sosem annak a kezében van, akiében kellene, hogy legyen, aki valóban változtatni akar, de nem csak azért, hogy minden más legyen, hanem azért is, hogy minden jobb legyen. Mindaz, hogy ez odafent sem volt másképp, egy kissé meglepte, csalódottságot érzett. Hiszen, ha még ott fent sem működik, akkor mégis hogyan működhetne idelent? Az, hogy az angyalok éppolyan gyarlóak mint ők, az talán nem lepte meg annyira.
Kezébe támasztotta a fejét, úgy hallgatta, ahogy Nick egy korábbi védencéről mesél neki. Csillogó szemekkel figyelte, hogyan beszél róla. Valóban törődött vele, fontos volt a számára, hogy boldog legyen. Milyen érdekes, hogy mennyire tudnak kötődni hozzájuk még ilyen hatalmas távolságról is, úgy, hogy sohasem találkoztak szemtől szemben. Bárcsak tudott volna arról, hogy van egy Őrangyala. – futott végig a gondolatain. Hiszen, ha tudta volna, hogy van valaki, akinek ennyire fontos, talán másképp dönt. Így hát Alethea szerencsésnek mondhatta magát, mert Ő már tudta, hogy létezik valaki, akinek ennyire fontos, és akárhogy is nézzük ez szívet melengető gondolat.
- Ne haragudj. Nem akartam olyat kérdezni, amiről nem szívesen beszélsz. – kért bocsánatot azonnal, amikor látta Nick reakcióit. Illetve beszélni arról, hogyan vesztette el, biztosan nem lehetett könnyű.

- Ne aggódj, biztosra veszem, hogy hamar belerázódsz. – bíztatta az Őrangyalt egy apró mosoly kíséretében. Hiszen nem olyan nehéz ez a földi élet. Persze azt nem tudhatta, hogy egy angyal hogyan is viszonyul mindehhez, de csak nem lehet olyan nehéz, nem? Persze az erejük itt sokszor talán hátrányt jelenthetett, de mindez csak azon múlik, hogyan használja, legalábbis Ő ezt feltételezte, aztán hogy a valóságban ez milyen lesz, nos, az hamarosan majd kiderül.
- Az az érzésem, hogy hamar bele fogsz majd jönni. – tette a vállára a kezét biztatólag és újra mosolyra húzta a száját. Hiszen mégis, hogy ne menne ez pont egy angyalnak?
Hiszen éppen most gyógyította meg a szárnyát is egy szempillantás alatt. Pár pillanatig csak nézte a sérülés hűlt helyét. – Lenyűgöző. – mondta teljesen ámulatba esve. Persze nem volt idegen tőle a varázslat, ahogy a gyógyítás sem, de ez mégis csak egy angyal műve volt, és ilyenben még soha életében nem volt része. – Köszönöm. – pillantott hálásán Nickre.
Ami pedig a kérdését illette, először csak megrántotta a vállát.
- Nos, hozzá lehet szokni. – mondta mosolyogva, utalva arra, hogy Nicknek még sok mindent meg kell szoknia.
- Nem éppen az az élet, amiről mindig is álmodtam, de panaszra nem lehet okom. – kezdett bele végül, hogy elmondja saját tapasztalatait. – De majd te is meglátod, hogy ahogy mindennek, ennek is megvannak a maga jó és rossz oldalai. Főleg ebben a városban, ahol aztán nem éppen úgy mennek a dolgok, ahogy egy átlagos emberi városban. Néha nagy a fejetlenség, ha ennyi különböző faj keveredik össze. – mesélte.