A tengerparton állt, tekintete a horizontot fürkészte, ahol a víz és az égbolt összeért. A vízen gyémántként csillant meg a nap fénye, úgy tűnt reszket ebben a hideg időben. Csupasz lábát a sós víz simogatta, hűvös volt, de kellemes érzés. Hajából még a sós víz csöpögött. Nagyot sóhajtott, nem akart elindulni, még nem. Mintha a gondolataiban olvasna, Alethea lépett mellé, a tündér, aki minden egyes alkalommal átváltoztatta. Néha gyanakodott, hogy miért éri meg neki, hogy segít nekik, hogy nem vár fizetséget, miután átváltoztatja őket. De egyelőre úgy volt ezzel, hogy majd végül csak kiderül.
- Addig fogsz itt ácsorogni, amíg meg nem szűnik a varázslat? – kérdezte Raina tekintetét követve a messzeségbe.
- Igazad van, indulnom kellene. – helyeselt, de még mindig nehezére esett elszakítania tekintetét a horizontról. Lábaira pillantott, majd erőt vett magán és elindult.
- Légy óvatos. – szólt utána a tündér. Raina egy pillanatra megtorpant.
- Mindig az vagyok. – válaszolta. Hangja eltökélt volt, most, hogy végre elindult már semmi sem állíthatta meg. Úgy masírozott végig a városon, mintha ez volna a világ legfontosabb feladata, de ha azt vesszük, számára ez volt a legfontosabb, hogy egy biztonságos helyet kerítsen magának és a testvérének. Ez volt a feladata, amióta csak az eszét tudta, így hát ez volt az Ő mozgatórugója, mindegy, hogy a földön vagy a vízben voltak.
Pár napja tudta meg, hogy van egy hely a sziréneknek, habár a tulajdonosáról nem sokat tudott, de majd most úgyis kideríti, hogy mi a helyzet, hiszen éppen erre a helyre tartott.
Az utcán kétes alakok tekintete követte, de Ő mit sem törődött mindezzel. Egyetlen célja volt, hogy eljusson a Med’s-be. Szerencséjére nem volt túl messze. Egy lépcsősor vezetett le, nem éppen a legbizalomgerjesztőbb bejárathoz, de ez sem tarthatta vissza. Talán egy kicsit nagyobb hévvel toppant be, mint tervezte, az a néhány szem, ami rá szegeződött nem feszélyezte, tudomást sem vett róluk. Belépve a barlangszerű helységbe csodálkozva tekintett körbe, az akváriumok kékes fénye világította be a helységet. Közelebb ment az egyikhez, kezét az üvegre tette és figyelte az üvegbe zárt életet. Az üvegen tükröződött az arca. Egy pillanatra mintha saját magát is egy akváriumban látta volna. Ha őszinte akart lenni magával, akkor ez a gondolat megrémítette. Kevés dolog volt, amitől félt, de ez határozottan az egyik volt a kevés közül. És éppen ezért nem hagyhatja, hogy a szárazföldön, emberek között változzon vissza, mert akkor lenne csak igazán védtelen. Elhátrált, a lábánál összegyűlő aprócska tócsában majdnem meg is csúszott, de visszaemlékezve, hogy miért is jött, egyenesen a pult felé vette az irányt. Két kézzel támaszkodott a pultnak, eszébe sem jutott, hogy leüljön. Nem vesztegette az időt köszönésre vagy egyéb ilyesfajta formalitásokra, egyenesen kijelentette, hogy mit akar, ha egy beszélgetés közepébe szólt bele, az sem nagyon érdekelte.
- Med-et keresem. – macskaszerű szemeit a szőke férfira szegezte, várva, hogy kijelentse „máris szólok neki” vagy hogy „én vagyok az”. A fejében ez a két lehetséges opció volt. Még kissé nedves haját hátra dobta, hogy ne zavarja.