Killian Ifraenn

Úgy látta, hogy a lány szép lassan egyre kényelmesebben érzi magát, hogy egyre nyugodtabb. Persze könnyen tévedhetett, mindez, mármint az érzések érzékelése nem éppen volt az erőssége, de hé, tényleg próbálkozott. És nem is ment neki olyan rosszul, legalábbis Ő így gondolta és az eddigi tapasztalatok sem cáfoltak rá eddig, szóval talán jó úton halad.
Ahogy sejtette Tulip ugyan elvette a kést, de hogy megvágja vele a karját, na arról már szó sem volt. Hirtelen tiltakozásán csak elmosolyodott. Eleinte nem akarta visszavenni tőle a kést, hátha mégis csak rászánja magát, ami lássuk be, már elve hiú ábránd volt, szóval végül is hagyta, hogy a lány visszatuszkolja a kezébe és inkább belekezdett a mondókájába.
- A tárgyakat nem mindenki tudja irányítani. – javította ki feltartva a mutatóujját.
- Ígérd meg, hogy nem ijedsz meg. – nézett komolyan a lány szemeibe. Majd, amikor megkapta a várt választ akkor és csakis akkor cselekedett. Azzal a lendülettel a kés a kezéből felemelkedett és egy hirtelen mozdulattal mélyen belevágott saját alkarjába. A bicska olyan mélyen szántott végig rajta, hogy ennek bizony maradandó nyoma kellett volna, hogy maradjon, ami bizony bőven 8 napon túl gyógyuló sérülés, de nem Killian esetében. A kés ugyan véres lett, de a kezén a vágás szépen összehúzódott és végül teljesen el is tűnt.
- És ezt mivel magyarázná az orvosod? – vonta fel a szemöldökét, arcáról elégedettség volt leolvasható. Persze remélte, hogy nem sokkolta le nagyon a lányt, de ennél finomabban mégis, hogy vezesse be a természetfeletti világába?! Na jó, biztos lettek volna finomabb módszerek, de mégis csak egy pokolkutyáról volt szó.
- Azt mondom, hogy a szellemek mellett sokkal vadabb lények is léteznek, akik nem egyszerűen csak átszállnak rajtad, hanem rendes fizikai, hús-vér testtel rendelkeznek. – mondta halkan felnevetve, kissé elnagyzolva a dolgokat. – Ebben az iskolában is ilyen lények vannak, és a városban is. – tette még hozzá óvatosan, remélve, hogy nem ijeszti meg a lányt. Kicsit úgy érezte, hogy üvegszilánkokon sétál, hogy nagyon óvatosnak kell lennie a lánnyal, de hát ennyire tellett tőle, nem Ő volt a leggyengédebb lény éppenséggel.
Szóval remélve, hogy nem sokkolta le a lányt teljesen, vagy megvárva amíg a kezdeti sokk elmúlik várta, hogy feltegye neki a kérdéseit, ha esetleg vannak, de mindenesetre úgy gondolta, hogy ideje, hogy kicsit körbe vezesse az épületben.
- Gyere, megmutatom neked a helyet. – állt fel a kanapéról várva, hogy Tulip is így tegyen, majd elindult ki az irodából. Ahogy elindult az ajtó felé hallotta, hogy a túloldalon ijedt suttogás hallatszik, majd futás, amit ugyan igyekeztek leplezni, de hát előtte nehéz lett volna. Félmosolyra húzta a száját, majd kinyitotta az ajtót, előre engedve a lányt most már az üres folyosóra.
- Csak utánad. – persze utána rögtön mellette is termett, hogy mutassa az utat. Habár nem volt egy hatalmas épület, legalábbis nem egy Roxfort, de azért, ha az illető nem volt ismerős itt, akkor volt rá esély, hogy eltéved egy kicsikét.
Az irodájából kilépve a folyosóról pár tanterem nyílt, ezek annyira most nem is voltak érdekese, Killian sem vesztegetett rájuk sok időt.
- Pár tanterem. – mutatott az egyes ajtókra, egyet kicsit meg is lökött, hogy kinyíljon, de csak egy szokványos tanterem volt, semmi varázslatos vagy természetfeletti. – Majd úgyis megismerkedsz ezekkel közelebbről kicsit később. – legyintett. Nyilvánvalóan nem volt egy tanár alkat, szóval folytatta is az útját tovább. Pár ajtó mögül hangok szűrődtek ki, ahol éppen valamilyen órát tartottak.
- Ez itt a könyvtár. – fordultak be egy elég tágas helységbe, ahol a belmagasság is hirtelen megduplázódott. Na ez a helység már nem volt teljesen üres, pár kíváncsi szem azonnal rájuk is szegeződött. – Bármire szükséged van azt itt megtalálod, de tényleg. – pár pillanatig csak némán állt a könyvtárat szemlélve, hagyta Tulipnak is, hogy feldolgozza az ingereket. A könyvtárt a nappali, illetve a főbejárat követte, ahol az emeletre vezető lépcső is volt, ahol aztán újabb érdeklődők figyelték végig, ahogy elindulnak felfelé a lépcsőn.
- A szobák természetesen az emeleten vannak. – mutatott a nagy lépcső felé. – Gyere, megmutatom a tiédet. – intette maga után a lányt.
Egészen a folyosó végéig sétált, ahol aztán egy egészen tágas tetőtéri szobába nyitott be, ahol újfent előre engedte a lányt. A szobában két franciaágy foglalt helyet, de még két embernek is egészen kényelmes volt.
- A szobatársad… nos, ő egy vámpír. – végül csak eljutottak arra a pontra, ahol muszáj volt ilyesmikről beszélniük. – Mielőtt kétségbeesnél, nagyon kedves lány. Eszébe sem fog jutni, hogy… tudod… - pillantott jelentőségteljesen Tulip nyakára, mert nem akart olyan kifejezéseket használni, hogy „belőled táplálkozzon” vagy „megharapjon” és ehhez hasonlóak, szóval a legjobb amire jelenleg gondolni tudott az a célozgatás. Remek Killian, ha eddig nem hoztad rá a frászt, akkor most biztosan sikerült. – dicsérte meg magát gondolatban.
- Nem tudom, hogy van-e valami holmid… valahol… esetleg. – fogalma sem volt, hogyan is tegye fel ezt a kérdést. – Ha esetleg van, akkor csak mond meg, hogy hol találom és megoldom, estére itt is lesz. – mondta kissé megilletődve. Csak egy nagyjábóli helyre volt szüksége, utána megoldani, lényegében kiszagolja, még az sem jelent problémát ha olyan helyen van ahova neki esetleg "tilos" lenne belépnie. Mert hát lássuk be nincs olyan hely egy pokolkutyának ami valóban tiltott lenne.

| Colin O'Donoghue | The Savior Hellhound | Credit: Venus |